Tanulóink élményei

Kintner Nikolett (Színész II. szak 2020/2021 tanév elsőéves színészhallgató) 

Az én életem az utóbbi időben, mielőtt ide kerültem volna, korán sem volt mondható túl közelinek a színházhoz, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna izgalmas, vagy esemény dús. Maximum nagyon más. Az olyan beállítottságú lányok, mint én, egészen kislány koruktól azt a csillogást és eufóriát keresik, ami a színpadon a hatalmas tér, a játék és a közönség közösen vált ki az emberből ilyenkor.  Aztán felnövünk, és rájövünk, hogy ez egy ennél sokkal hosszadalmasabb, nehezebb folyamat, mint ahogy arról azelőtt álmodoztunk.   Amikor felvettek, hihetetlennek látszott az egész. Aztán elkezdődött. Szeptemberben ott ültem az évnyitó ünnepségen, körülvéve számtalan olyan emberrel, akik valószínűleg ugyanazzal keltek és feküdtek annak idején, amivel én. Végre tényleg ott voltam, ahol lennem kellett, úgy éreztem, hogy most már helyén vagyok. Azért írtam le mindezt most, mert fontosak ezek a dolgok a későbbi tapasztalataimmal kapcsolatban.  Az osztályt 9 fővel kezdtük. Emlékszem, az első óránk beszédtechnika volt. Akkor azt gondoltam, nem lesz itt baj, hiszen a drámain már tanultam ilyet. Hát… Nagyon nem. Mindenféle légzéstechnikákról, helyes és helytelen hangzókról és ajakállásokról beszélt nekünk a tanárnő, és ahogy körbenéztem, mindenki hatalmas kerek szemekkel itta a bölcs tanító szavait. Eleinte nagyon féltem. Attól tartottam, hogy kevés leszek ide. Ugyan… 25 vagyok, körülöttem mindenki előtt még ott a sok lehetőség. Bennük annyi még az ambíció, meg a formálhatóság. De teltek a napok, hetek és egyre inkább megnyugodtam, mert egyáltalán nem éreztem, vagy éreztették ezt velem. Sokkal több mindent kezdtem el merni csinálni, mint mondjuk annak idején Szentesen. Azt hiszem azért, mert itt éreztem, hogy megbecsült a munkám, és értékelik, ha van véleményem és észrevételem. Pár hét elteltével az egyikünk kiesett, mert ő máshol érzete az útja fejlődését. Ez valamilyen szinten kicsit jobban összekovácsolta a társaságot, azt gondolom, és elkezdtünk csapattá érni az általa kreált addigi feszültség után. Nem tartott sokáig az állapot, míg kevesebben voltunk és ma már azt mondhatom, ha etikus, ha nem, hogy szerintem minőségi csere történt. Napjainkban már így is 8 fővel maradtunk sajnos, de azt hiszem, hogy immár mindenki tudja, hogy ez nem egy délutáni színjátszó és nem lehet csak úgy „elfelejteni” dolgokat. Megtanultam felelősséggel lenni másokra nézve is. Tudom, hogy mindaz, amit teszek, vagy nem teszek, az kihat a többiekre is. Rá kellett jönnöm, hogy beszélni, nem annyit jelent, hogy egymás után engedek a lebegőbe hangokat és szavakat. A filmművészet rávilágított, hogy mennyiben más is kamera mögött, vagy színpadon lenni és mégis mennyire hasonló a kettő. Nagyon sok lelki, szellemi, és fizikai állóképességet kíván a szakma, amit az intézmény tanít nekünk és eddig azt mondhatom minden elvárásomat felülszárnyalta. Minden nap igyekszem eleget tenni mindannak, amit elvállaltam azzal, hogy ide felvételiztem és végül beiratkoztam. Voltak mély völgyeim, amikor azt hittem, a többiek gondjait is a hátamon kell viselni. Nem egyszerű úgy csinálni valamit, hogy közben hátráltat a tudat, mások egyáltalán nem, vagy nem úgy készülnek, ahogy éppen kellene. Mint mondottam felelősséggel vagyunk egymás iránt. És néha fájt, hogy másoknak nem jelent annyit, mint nekem, hogy itt lehetnek, de azóta elengedtem ezt és keményen dolgozok, legyen ez részükről kölcsönös, vagy sem. A tanári kart tisztelem azért, ahogy az oktatást végzik a jelenlegi körülmények között is.  Ugyanakkor, ami számomra nagyon fontos tapasztalat volt felőlük, az az hogy abban az esetben, ha látják a hajlandóságot, a kemény munkát és az elkötelezettséget egy-egy diákban, akkor inspirálják azt és én személy szerint úgy érzem, minden támogatást megkapunk tőlük. Ha viszont mindezt nem látják valakiben, nem is törekednek arra, hogy „megszerettessék” vele mindazt, ami ezzel a szakmával jár. Nem az ő dolguk mindez és ez így van rendjén.  Nyugodt szívvel merem kijelenteni, hogy szakértelem szempontjából a legjobb tanári kezekbe engedtek minket. A követelmény néha nagyon sok, van hogy azt érzem nem tudom megcsinálni, de csalódást okoznék magamnak és azoknak az embereknek is, akik idejük nagy részét arra áldozzák, hogy ezt a tudást átadják nekünk. Panaszkodhatnék, hogy néha nem alszom túl sokat, vagy hogy néhány mozgás óra után inkább meghalnék, mintsem sajgó végtagokkal iskolába induljak, de nem teszem. Minden percét megbecsülöm és szeretem. Mert ez erről szól és mert ezt mindössze ezalatt a fél év alatt tanultam meg. Az a képzeletbeli elgondolás, hogy én majd egy nap azt tanulom és talán dolgozom is, amiről mindig is álmodtam, most válik valósággá és ezért köszönettel tartozom.