Beküldte Szabó Zoltán - 2015. január 23.

Nem sokkal több, mint két hónapja járunk ide, de máris nagyon sok új élménnyel és tapasztalattal gazdagodhattunk. Egy-egy főpróbán betekintést nyerhettünk abba, hogyan készül el egy előadás, a színházban vállalható munkák által, megtapasztalhattuk például, hogy milyen a ruhatár akasztók felőli oldalán állni, és köszönteni a nézőket, akik reményeink szerint egyszer majd azért jönnek a színházba, hogy minket is láthassanak. Bár elsősként még nem léphetünk színpadra, megtisztelő volt az ’56-os megemlékezésre készített műsorban, ha csak pár percre is, de közönség elé állhattunk. Számomra nagy élmény volt a szintén erre a műsorra való készülődés, a színház jelmeztárának varázsa.   Minden napunk más és más, nincsenek unalmas hétköznapok, minden órán új kihívásokkal nézünk szembe. Ezeket az akadályokat van, hogy sikerül megugranunk, ilyenkor úgy érezzük, van remény!!! De egyelőre, sajnos többször van, hogy úgy érezzük, hogy a közelébe se sikerült kerülnünk, nem hogy az akadály megugrásának, de még az akadálynak sem. Sok tanulás, gyakorlás, fáradtság és kudarcélmény…  De egy-egy jól sikerült kis produkció, jelenet, vers, vagy csak az, az olykor jól eltalált néhány mozdulat okozta öröm és siker érzet kárpótol mindenért. Olyan remek dolgokat tanulhatunk, amire középiskolásként csak vágyhattam, üdítő érzés végre olyasmit tanulni, ami érdekel, és amiről úgy gondolom, hogy tényleg hasznos lesz számomra. De minél többet tanulunk, annál inkább úgy érzem, hogy „Egy valamit tudok biztosan, azt hogy nem tudok semmit.” (Szókratész)