Beküldte Szabó Zoltán - 2015. január 23.

Már amúgy is hetek óta csak ígérgettem ismerőseimnek, hogy mesélek majd az itteni életről...

Most parancsba kaptuk a feladatot, így megpróbálom minél rövidebben, tömörebben és érdekfeszítőbben leírni eddigi élményeimet.

Ha azonban netalántán valakit mégis fárasztana írásom, esetleg menjen el helyette a színházba. Ugyanis lehet, hogy nem kíváncsi egy elsős színészhallgató véleményére/történeteire, de egy tény megkérdőjelezhetetlen: a legjobb példa van a Színitanház diákjai előtt.

 

Munkánkban, és beilleszkedésünkben a dolgozók nagyban hozzájárultak. Az udvariasság, és a tisztelet talán az a két szó, mely ezt a legjobban kifejezi.

Az igazgatóság, a művészek és a háttérben tevékenykedők is egyaránt nagyon közvetlenek, és kedvesek velünk.

 

A foglalkozások nagyon vegyes hangulatúak. És nem, itt nem arra gondolok, hogy az egyik mennyivel jobb lenne a másiknál! Volt már olyan feladat, amin nem tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam (búcsújelenetet vettünk, és a tanár addig-addig részletezte ennek lehetőségeit, hogy a végén már nem bírtam türtőztetni magam), mégis baromi jókedvűen jöttem ki a teremből az óra végén, mivel úgy éreztem - a motivációnak köszönhetően - kihoztam magamból a maximumot. A pláne az, hogy még csak 2 és fél hónapja járok ide, de alig várom, hogy ez a maximum teljesítmény még feljebb menjen.

 

Van még egy dolog, ami felett kár lenne elsiklani, ez pedig az, hogy ez az iskola nem csak a színész-nevelésről szól. Itt embert akarnak faragni belőlünk. Ahogyan az Angyalok szárnyalása jótékonysági esten is elhangzott: az ember társadalmi lény; közösen végzett munka, a tagolt beszéd és gondolkodás jellemzi. Ez viszont csak érzékenységgel, érzelemmel és intelligenciával működik. Ezeket próbálja tökéletessé fejleszteni ez a hely, ha egyáltalán kitűnővé lehet ezeket tenni.

 

Itt a vége, fuss el véle, befejezésként csak annyit mondanék: a Békéscsabai Jókai Színház nézői nem teszik rossz helyre pénzüket, amikor jegyet vesznek.