Beküldte Szabó Zoltán - 2015. január 23.

Komlósi Katalin vagyok, 32 éves. … Igen, jól olvasod a számot, nem cseréltem fel őket, bár az igaz, hogy majdnem 23 voltam, amikor itt kellett hagynom az iskolát és vele a színházról szóló álmaimat. Közel tíz éve már… Istenem, milyen sokat éltem ennyi idő alatt, nem is hinnéd… Született két gyermekem, akik csodálatosak, dolgoztam itt is, ott is, de szinte mindig a kultúra területén kötöttem ki. Megfordultam a régi Ifiházban Herczeg Tamás asszisztenseként, a Tourinform irodában, a Munkácsy Emlékházban, még a Városházán is. Mindenütt konferáltam, ahogy mesteremtől Józsa Misitől tanultam, Isten nyugosztalja! Bejártam a rádiókat, mert ott is hallathattam a hangomat. De mindig hiányzott valami, pedig az elmúlt időszak alatt rengeteget énekeltem színpadon, mégis valahogy üres volt a lelkem… Rá kellett jönnöm, hogy bármit teszek, bármivel is foglalkozom ezután, ez az űr már megmarad, és egyetlen dolog töltheti be, a SZÍNHÁZ. Az egyetlen és igaz szerelem. Nem elég csak beszélni, vagy csak énekelni, mindent egyszerre akarok csinálni. Beszélni szépen, magyarul, énekelni, úgy hogy fusson végig a hideg a hátadon, és közben táncolni. Ezt egyetlen foglalkozásban űzhetem, ha SZÍNÉSZ leszek. Nincs más esély, be kell fejeznem a tíz éve elkezdett munkát, az iskolát itt a SZÍNITANHÁZBAN. Bevallom, nehéz volt a döntés. Féltem, hogy mit gondolnak majd az emberek, a tizen-huszonéves osztálytársaim, kivetnek-e magukból vagy sem? Nem volt egyszerű…de az igazság az, hogy én magam sem vagyok az. Azt érzem, minden arcoskodás nélkül, hogy bennem egy művész lakik, és a technikák elsajátításával tudom Őt a felszínre hozni, hogy megmutathassa magát a világnak. Emlékszem, egyszer JózsaMisi barátom azt mondta nekem, hogy a tehetség ajándék Istentől, és az én dolgom az, hogy hozzátegyem a technikát, megtanuljam a szakma fortélyait, dolgozzak meg azért, hogy meg is maradhasson. Azt hiszem, most ért meg bennem ez a gondolat, és elhatároztam, megteszek mindent, hogy ennek eleget tegyek. Ezért jöttem vissza, hogy elvégezzem végre a színész szakot. És tudom, a lehető legjobb helyen vagyok. Érzem, hogy hazaértem, amikor itt együtt vagyok a tanárokkal és a diákokkal. Csodálatos emberek között elképesztő dolgok történhetnek… Az osztálytársaim szinte azonnal befogadtak, és inkább az előnyét élvezik talán annak, hogy itt vagyok, mintsem hátrányát. Remélem, ez mindig így is marad. A lehető legjobb szakemberek tanítanak minket, kétségem sincs a felől, hogy a harmadik év végére valóban SZÍNÉSZ leszek…